VI. Más. Hol vagyok, nem vágyok ...

Keseredett szívem immár mihez bízol,

Szomorúságidban kihez folyamodol,

Nincsen ez világon, ki tanácsot adjon,

Avagy megvigasztaljon.

Ki lehetne vajon oly igaz barátod,

Kinek jelenthetnéd te titkos bánatod,

Azt nem találhatod, magadat fogyatod,

Fájdalmidat jajgatod.

Mert szintén az földig nyom az keserűség,

Elfogyott s nem újul benned az reménség,

Kik csak éjjel-nappal, így epedsz sok búval,

Sok titkos sóhajtással.

Az reméntelenség benned nevekedik,

Senki fájdalmidon nem is szánakodik,

Sőt inkább nevetnek, tapsolván örülnek

Az te irigyid ennek.

Neveli kínodat az titkos hallgatás,

Hogy nem jelentheted senkinek fájdalmas,

Jaj már így kínlódván, magadot fogyotván

Élsz, könyveket hullatván.

Senyvedjed békével szomorúságidot,

Mert az mennyi Úr tudja fájdalmidat,

Terjeszed eleiben ügyedöt, s ő ebben

Megsegít keresztedben.

Ő gyógyíthatja meg az te sérelmidet,

Jó írral köti bé halálos sebedet,

Titkodnak tudója, csak ő orvoslója,

Igyednek pártfogója.

Bízzál azért benne, mert ád könyebséget,

Az te keresztedbe nyújt még segítséget,

Ha sujtol is itten, de azután Menyben

Meg nyugot nagy örömben.