Levél egy kizárt diákkisasszonyhoz

Igen tisztelt diákkisasszony,

Fogadja bús részvétemet,

Mert, hogy ön nem lett praematurus,

Beiratkozni nem lehet,

...Bezárták hát - ah - mindörökre

A vonzó, misztikus kaput,

Amin keresztül oklevélhez,

Tudáshoz, katedrára jut.

Szomorú, tényleg, szerfölött ez,

De már segítni nem lehet,

Még egyszer kérem, szép kisasszony,

Fogadja bús részvétemet...

...Le kell hát vetni egy sóhajjal

Szemüveget, reformruhát,

És a konyhához visszatérni,

Mi csúf, unalmas, szörnyű fád,

A „doktor” címnek vége... vége...

Ah, füstbe ment a nagy jövő:

Bonckés szelíd varázsa helyett

Megint a kézimunka jő...

Stoppolni fogja könyes szemmel

Az öccs harisnyáit tovább,

Az öccsét, aki háborítlan

Kerülgeti professzorát...

Hanyagok, léhák a fiúk mind,

De ön tanúlna, ugyebár?

A tanúlás boldogság önnek:

Szerelem, illat, napsugár...

...De hát ezen tűnődni késő,

Fordult a sor, könny nem segít:

Majd bújja főzőiskolában

Szakácskönyvek rejtelmeit...

A staffirungot várja buzgón,

- Mint azt mamája tette rég -

Szerelmi dalt dudolva, ami

A boldogságról mond regét...

...Igen, kisasszony, ön boldog lesz,

Egy rózsaarcú házilány...

...Ne is legyen komoly tudós ön,

Úgy szép, ha csacska és vidám...

S ha vőlegény jön majd a házhoz,

(Hisz majd csak megjön valaki!)

Hogy érettségit is tett egyszer -

Kérem, ne mondja meg neki!...