Konstantinápoly

Konstantinápoly messzi város,

A zengő Bagdaddal határos,

Mely épültél aranyos fából

S fantáziából.

Szelíd tetőknek méla nyája,

Minaret pásztor vigyáz rája.

Az Aranyszarv öbölnek partján,

Hol vígan, tarkán

Könnyű naszádok imbolyognak

Kéjútra ifjú boldogoknak,

Kik csöndben bámulnak az égre,

A félhold bégre.

Az ezüst-bégre, a félholdra,

Ki háremét magával hordja,

Arany-hárem, ó csupa úri

Csillag-húri.

Konstantinápoly ódon város,

Álomrajzú szőnyeg, virágos,

Vágytam rajtad járni bolyongva

Ifjabb koromba.

Hogy készülődtem menni, menni,

Bazáraid közt megjelenni,

A zsivajban a tarka-barka

Menettel tartva.

Míg a kávé sátrához érek,

Jelekkel én is kávét kérek

És égő csibukot is kérek

És mint a vének,

A ponyva szélire leülök,

És lusta tünődésbe dülök,

S a fátyolos nők után nézek,

Míg lágy igézet

Kezd andalogni a fejemben.

Egy fátyol elvarázsol engem.

Milyen e nő? Megyek feléje,

S hastánc zenéje

Csábít tovább, bódéba lépek,

Olajarcú, tűzszemű népek,

Bús fejükön piros fezekkel,

És én ezekkel

Együtt bámulom bágyadt tűzzel

A táncosnőt és amit művel

Kéjes zenére ingadozván,

Amit az ozmán

Nyájas fejbólintással élvez.

Ó, a hastáncosnő szívéhez

Eljutnék mint spanyol vagy angol

Sápadt kalandor

S mint Musset (ki por lett azóta)

Madrid kék lépcsőit dalolta,

Én is Sztambult ott járván-kelvén,

Megénekelném...

Oh kedves olvasó bocsánat,

Hogy ily gyerekes kedvem támadt

Konstantinápolyt felkeresni

S kétségbeesni.

Hogy ebbül se lehet már semmi,

Az ábrándtól búcsut kell venni,

Mit gyenge szívem titkon ápolt,

Konstantinápolyt,

Ahova álmodozni járok,

Elveszik tőlem a bolgárok

S a minaretek fölé tolják

Ferdinánd orrát.