Bocsánatot kérek, de ezt el kell mesélni

Tavasz van, szóltam önfeledten,

Mikor az ebédet megettem,

S mikor ki volt fizetve az ára,

Elindultam egy kis sétára.

Semmi gondom egyelőre,

Gyerünk egy kis levegőre,

Egy kis fűre, egy kis rétre,

Ráérek visszajönni hétre.

Szegény gyerek vagyok,

De egy konflist fogadtam,

Beleültem s „Budára” ezt ugattam.

Elértünk a Lánchidra és

Ott rám jön, mint a hideglelés

Egy egyén,

Egy jegyén,

S húsz krajcárt leszakított rólam.

Jól van,

Megint merengni kezdtem,

Bút-bajt feledni igyekeztem,

Gyönyörködtem a szép Dunában,

Hol mormolnak az öngyilkosok lágyan.

Egyszerre csak

A fejemre csap

Az alagúti katona,

S aszongya: na?

Karomat a zsebembe nyújtom,

Most

S fizetnem kell egy hatost,

Hogy élvezzek az alagúton.

Hát így feledjem el,

Hogy az élet milyen csúnya?

Elkeseredve és a dolgot únva

Magam a konflisból kivettem,

Fizettem,

(Hogy rövid legyek)

Most boldogan, gyalog megyek

Sétálni, sétálni,

Boci, boci, tarka

Egy kis székre lecsücsülni

A Dunapartra

Önfeledten

Öntudatlan

Ég felettem

Víz alattam.

Hát ott terem egy porhanyó

Buchwald-anyó

Kötényében friss jegy-halmaz,

És bántalmaz.

Kifizettem a széket,

Az ülést bezártam,

Szerettem vón a közeli gyepre esni,

Sírásban vígaszt keresni,

De ott egy tábla állt, piros:

A gyepre lépni tilos.