Jön a tavasz

Tavasz, te szerelem idénye

Jöttöd mily bánatos nekem...

Egykor Puskin költői lénye

Így áradt búsan, melegen.

Az orosz költő jut eszembe,

Ki a tavaszról így rítt zengve,

Ilyenkor lett fájó dala

S húsz egynéhány éves vala.

Diákkorom szép olvasmánya:

Eszembe jut az Anyegin,

Szívembe mért gyűl annyi kín,

Tüdőm a sóhajt mért kívánja,

Ha jő a kikelet, azaz

Polgári néven a tavasz?

Óh annyi tavaszon keresztül

Hagytam zsarolni már magam

A kedves, csalfa Budapesttül

És spekuláltam oktalan,

Hogy életem tunya vackárúl

Felkelek, két karom kitárul,

És végre, végre az idén

Vidáman fogok élni én.

S ha az első zefir Budárúl

A Margithídon átszökik,

S a nők a muffot ellökik,

S a gesztenyés mimózát árul

Felugrok, futok, elfogom

Tűnő lepkém, ifjúkorom.

Hogy egy kis színinövendéket

Elcsábítok, vele megyek

S mely ismeretlen nékem (s néked?)

Megmásszuk a Gellérthegyet.

Színén a zöld ligeti tónak

Hintálni fog minket a csónak,

S megnyílik a barlangvasút,

Amelyen öt krajcár az út.

Álmélkodunk a bábszínházban,

Hajóhintán vitézkedünk,

Panoptikumba bémegyünk

Viaszvilágot nézni lázban,

Nincs hitvesem meg sógorom -

Babám hazáig csókolom.

Majd a korzóra is kijárok,

Eladni sápadt színemet,

Kocsmába, zöldbe vacsorálok,

Ez felfrissíti ínyemet.

A sziget is sokszor lát engem,

A fák alatt könyvvel kezemben

És érdekelni fog a Feld

Mátyás, ki sohsem érdekelt.

Virágot szúrok gomblyukamba,

Kezembe nádpálcát fogok,

Az ifjú népek boldogok,

Ezt mélyen érzem én magamba.

Barátaim nevessetek,

Én még egyszer suhanc leszek.

Fenét leszek, nem tok szaladni

Az elfütyölt vonat után,

Ez a tavasz is, mint megannyi,

Pesten telik le, nem Budán.

Csak sóhajom felel a szélnek,

Mely egy kis sétáról beszélget.

Én nyújtózkodom, heverek,

Francia kártyát keverek.

S ha az utcán a bosnyák banda

Felharsan, akkor ablakom

Spalétával végigrakom,

Csúnyán káromkodok magamba

S útálom a gyerekhadat,

Mely a banda előtt szalad.