Árva Pál

Menni kellett Árva Pálnak,

Menni a csatába,

Hát búcsúzni Budapesttől

Elindult magába.

Megnézte a karóráját,

Éppen hét az óra:

Megyek a Váczi-utcába

Az esti korzóra,

Az esti korzóra.

Árva Pál szegény ki is ment

Az esti korzóra,

Maga körül nézett, bizony

Megnyúlt az ő orra.

Istenem, de fényes utca,

De sok finom dáma,

Én pediglen holnap reggel

Megyek a halálba,

Megyek a halálba.

Szíve szörnyen fájni kezdett,

Mert oly fiatal volt,

Oly kódus volt, a fejébe

Mennyi csalfa dal volt.

Egyszer csak jött szembe véle

Egy tündéri szőke,

Árva Pál tyhű de elámul...

És megállt előtte:

„Pardon, bocsánatot kérek,

Nagyságos asszonyka,

Holnap reggel a menettel

Kimegyek a frontra,

Egyetlenegy boldog óra

Az életem álma,

Óh, adjon egy édes csókot,

Isten is megáldja,

Isten is megáldja.”

Halkan sikított a dáma

S szól: „Fúj, szemtelenség!”

S végigméri hidegen, mint

Egy királyfi fenség.

Árva Pál kitárt karokkal

Ott maradt magába

És csak bámult és motyogta:

Megyek a csatába,

Megyek a csatába.

Kirakatok tündököltek

S nők, urak mint álom,

Árva Pállal nem törődött

Senki a világon,

Szeméből a könny kiszikkadt,

Mosolygott az árva,

Felsúgta a csillagoknak:

Megyek a csatába,

Megyek a csatába.