A havasi gyopár

Innsbruck tájékán tegnap egy húszéves ifjú gyopárkeresés közben lezuhant a havasok között. A havasi gyopárnak minden évben megvannak a maga áldozatai.

A bús, elátkozott havasnak,

Hol nincs madárdal s tél a nyár,

Egyetlenegy virága van csak:

A fehér havasi gyopár.

A zord, kietlen sziklatájnak

Ő a tavasza, a nyara,

A gyopár a havas szerelme,

Mosolygása, napsugara.

Virul üdén és hófehéren

S körötte minden vad, kopár...

Oh természet, te nagy poéta,

Egy szép poémád a gyopár.

S mint ifjú szép királyleányát

A zordon mesebeli vár,

Úgy őriz féltve és szeretve

A havasvárad, oh gyopár.

...S jönnek rajongva, jönnek dallal

Bohó fiúk egymásután:

Szerelmesét egy szál gyopárral

Várja valahol egy leány...

Hiába rózsa, s száz virág más

Kertjében hasztalan virul:

Égő szerelme lánysziveknek

Gyopár a hegy ormairul.

Epedő vágya, sóvár átka,

Bolond és megható mese...

S elindul dallal és rajongva

Gyopárért hű szerelmese.

S előtte tiltón tornyosulnak

A virágrejtő ősz hegyek

Az ifju reszket... visszatérne.

S a lányra gondol: „Ah, megyek...”

Szakadékokból zúg fülébe

Egy hangtalan fenyegetés,

De vár a lány... s az ifju suttog:

„Tovább! Az út már oly kevés...”.

S úgy érzi: vív az ideálért,

Úgy érzi: hős, mese-lovag...

Előtte szikla, gyilkos örvény -

S azt a leányt, azt látja csak...

Oly együgyű a nóta vége:

Az ifjú persze lezuhan -

(A leány vár... vár a gyopárra

S egy ideig boldogtalan...)

Az ifjú véres, buta roncs lesz...

Halálhörgése fölzokog -

És visszhangozzák vad kacajban

A bosszuálló havasok...