Két koldus

Csöndes országútján alkonyatkor egyszer

Találkozott két vén, rongyos, megtört ember,

Két szegény koldus. S hogy egymás mellé érnek:

- Ösztönéből örök nagy üldöztetésnek -

Az egyiknek, ime, megrogyik a térde

És „ne bánts!” motyogja megriadva, félve...

Odalép hozzá és megnézi a másik:

„Koldus vagy, vén zsidó, rajtad is meglátszik!...

Ne félj, ne reszkess ugy... én neked nem vétek:

Mért bántanák egymást hitvány koldusnépek?...

- S néma nézésével fénytelen szemöknek

A koldusok lassan barátságot kötnek,

S mert az utjok ugyis oly uttalan, aztán

Együtt mendegélnek már tovább a pusztán.

Hallgatag ballagnak és néznek a földre...

S az egyik öreg csak megáll eltünődve:

„Testvér - szól sóhajtva - valamikor... régen

Volt egy kis házacskám, egy kis földem nékem...

S mikor még nem voltam ilyen koldus-szegény:

Azt a te fajtádat - bizony - gyülöltem én...

S hogy itt együtt megyünk, az jár a fejemben:

Ládd, harag, gyülölség nincs egy szikra bennem!

Mért hogy gonosz érzés most nincs bennem semmi?!

- Hogy szeressük egymást: koldusnak kell lenni!...

Elhallgat. A zsidó nem felel... csak érez,

S könnyét letörülni gyakran nyúl szeméhez...

És tovább ballagnak csöndesen, szó nélkül,

Míg a piros alkony estévé sötétül.

A falu még messze; fáradtak is régen:

Meghálni ledülnek bársonyos gyepszélen.

A rongyos batyukból csak előkerülnek

Száraz karéjai sokféle kenyérnek...

A kolduskenyérben, hej, a puha ritka:

Hulló könny legföllebb, ami megpuhitja...

Tüzet gyujtnak aztán, s fényénél mesélnek

Száz bánatáról a koldus életnek...

Elsirja a zsidó, hogy a sorsa oly bús -

Ó, mert ő zsidó is amellett, hogy koldus...

Hogy kővel dobálják és hogy ősz szakállát

Lelketlen suhancok meg-megráncigálják;

Alamizsnát tőlük nem kér - nem is adnak -

És hogy rája mégis kutyát uszitgatnak...

A másiknak rajta megesik a szive:

Koldus a koldusnál nyomorultabb, ime...

S néznek tünődve a pislogó parázsba -

Míg ki nem gyúl fönn a csillagok világa:

Akkor a zsidó a tűz mellől felállva

Csöndesen beléfog esti imájába.

És a másik némán, szótlanul bámulja,

Hogy hajlong a zsidó... búg fel-feljajdulva...

Panaszos sirámok szállnak ajakárul

És a két szeméből könnye csak aláhull...

Majd meg halkan suttog, mellét sürün verve...

S reszkető két karját kinyujtja - keletre...

Valakit, valamit mintha onnan várna...

Mintha szoritani vágyná a karjába...

Ragyogó szemmel néz az üres légbe

Talán a mennyország nyílt meg most előtte.

S, hogy imádságát a zsidó elvégezte,

Megint lepihen a tűz mellé a gyepre.

Néz a tűzbe békén... boldogan... a másik

Nézi csodálkozva a zsidót sokáig...

Nem sejti, dolgának mi lehet a nyitja,

Csak bámul... végtére lassan megszólitja:

„Hallod, öreg zsidó! Mondjad, mi lelt téged:

Piros volt az orcád... a szemed meg égett...

Napkeletnek álltál... arra néztél arra...

Hol gajdolva, hol meg hangtalan hadarva.

Az imént még sirtál - most meg, mint a gyermek,

Olyan gondtalan vagy - szinte irigyellek.

Én nem értem... ebben valami titok van:

Mondjad, te vén zsidó, mondjad, mi van ottan?...”

Ősz fejét a másik fölemeli lassan,

Szemében rajongás, csodás áhitat van:

„Ott... keletnek... arra... - kezdi álmodozva -

Népét a Szent, a „Név” oda visszahozza -

Ott van Jeruzsálem! ott van a szent ország...

Ott nem lesz a részem száraz koldusmorzsák:

Cédrusok közt élek, boldogan, bőségben -

Odafönn az égben meg van irva régen...

Hogy itt koldus vagyok - az nem igaz! álom...

Fölébredünk - ott van megigért világom!...

A Messiás eljő - elmegyünk Sionba...

A régi nap felsüt: csupa fény meg pompa!

Van egy nagy, szent templom - az aranytól fénylik -

Imádkozhatom majd reggeltől estélig...

Ott nincsen gonoszság, csak áhitat, jóság:

Ami itt csak álom, ott édes valóság...

Ott meg nem cibálják többé ősz szakállam:

„Zsidó! zsidó!” - ott nem kiáltják utánam.

Ma szét vagyunk szórva, élünk koldussorba' -

Jövőre szabadon, megfiatalodva...

Kergetnek ma minket hátra meg előre -

Sionban leszünk mind jövőre.. jövőre!...

- Kihamvadt tűz mellett alszik rég a másik...

De ő még mesélne akár pirkadásig...

Öreg este van már... az álom lehuzza

Vén törődött testét. Imát mormol ujra

És a másik mellé lefekszik a földre,

S álmában is motyog: „jövőre... jövőre”