Adjátok vissza

Adjátok vissza a halált.

Adjátok vissza már,

Adjátok vissza, adjátok vissza,

Az az enyém volt! szőnyeg volt előttem,

Bánat szín szőnyeg s abban elmerült

Szép sorsom perzsa kényelmét figyeltem

S elrántottátok azt sétám alól

És itt maradtam puszta földön.

Adjátok vissza már, adjátok vissza.

Nekem volt a halál nagy alkonyom,

Kék meg skárlát, gyöngyház meg viola

Meg sárga mint gyönyör s zöld mint a tenger

Meg rózsaszín mint álló ifjúság.

Leszaggattátok azt fejem fölül

És itt rekedtem ólom űr alatt.

Adjátok vissza a halált,

Adjátok vissza hosszú sóhajom

Amelynek elsikamlott életem,

Adjátok vissza azt a símaságot,

Amit tenyérrel homlokomra vontam,

Az május-kék ég volt a lét felett,

Adjátok vissza a halált

Adjátok vissza már,

Állítsátok fel vissza ahol állott

Borúlva esti zöldbe s tündökölve

Rubinttal, bazsarózsa s amarant

Láncokkal, azt a vonzó szép kaput

Amely felé honvágy vitt engemet

Az élet idegen füvén keresztül

S húzott előre húzva homlokom

S karom kinyúlt mint a szerelmesé

És két szemem nézett mint dupla hold,

Nézett nézvén váró kapum felé

S fülem feszült fogadni angyali

Üdvözletet, mely meg-megállva zengő

Szelekben, távol, üdvvel énekelt.

Ledúltátok bűvös bejáratom,

Az út el van zárva, nincs hová!

Adjátok vissza

Adjátok vissza a halált.

Halál, hűlt iszonyat, ha lál ha ha

Rút rángatás orcátokon, meredt kín

A gondolatban, úgye, vak nyilallat

Jó kedvetekben, pocsolyán a köd

S mély árok mélyén a rothadt sötétség.

Egy vérrel jött jaj, melynek nincs Tihanyja.

Halál, halál, halál, hisz ez nem így van,

Hisz csak kuvikfütty ez, nem száji szó!

Bagoly nótája, vaksi denevér

Ijedt súrlása meg huncut kisértet

Ki rátok ijeszt éjfélben hahozva.

Halál, ni csúszás szélmalom karokkal,

Sáros hanyatt esés a tarlón

S fut néma szél hajad némán emelve

S ott hágy alkonyba nyílt szemekkel

S dagadva márvány színnel és hideggel.

Nézd nézd csurom hajakkal, puffadt

Kemény nagy hassal, kék borúlatú

Bőrrel s eldúlt arcokkal és azok

Hűlt borzadályán alj hullámok undok

Meséivel, nézd csak halálodat.

Halál, halál: kitört a csigolya,

Fordúl a bíbor fej s szemlélnek körbe

Dülledt szemek s bambán kijő a nyelv.

Nézd, elterül felfúva, cink árnyékkal

Az arcon, terhes förtelmet panaszló

Üreg szájjal, hová a gáz hatolt.

Nézd el nem békült kínok búcsúját

S a téboly szenny habját halálod ajkán.

Itt a halál, itt van: csak úrfi csiny,

Fickói virtus, ostobúlt erény,

Egy robbanás, egy fagylaló futam,

Kevés rándúlás, egy bukfenc az utcán,

Már semmi, rongy tudat s alig egy érzés,

Únt ásítás, a Szahara sötétben.

Adjátok vissza szívemet,

Elvettétek, magamnak nem maradt.

Kellett szívem minden megszült virágnak

Kinek zápor bunkózza kis fejét

S hideges ősz alatt rezegve hajlong.

Kellett a szívem a kóróknak is

Mert senkijök sincs, a paréjnak is

Mert elkapálják bár zöldelni jött.

Kellett a szívem az egérnek is

Ki a fogóban a drótot szagolja

S november napján lármázó libáknak

S madárijesztő tört cilinderének

S az ország útján összeszáradt rongynak.

A kútágasnak is kellett a szívem

Mert annak testén nem hajt zöld levél

S kellett a szívem minden hontalan

Sohajnak, melyet ábránd elbocsájtott

S kellett a néma fellegeknek

Kik űzve futnak s ámúltan szakadnak

S az éjnek is ha nincsen benne csillag

S kellett a szívem fázó tengereknek

S kellett bódorgó farkasoknak

Meg tigriseknek s a hiéna rút

Magányának, mit nem tud kedvesíteni

Hű dúdolással. Meg kellett a hegynek

Mely úgy maradt s nem tud ledűlni néha.

Kellett a szívem Afrikának is

Mert égett homlokkal panaszkodik

S megsült ajkakkal bús arany napokra.

Szívem kellett Észak világtalan

Vidékinek, honnan néz jég merengés

Meg nem pillantható flórák felé.

Szívem kellett az ott hagyott Izlandnak

S a vén földrészek roncsolt szélinek.

Most éhezők cipója csak szívem,

Most csak könyöklő szűk kis ablakok közt

Hol asszony várja veszni ment urát.

Most talp a szívem árváknak ha járnak

Kiknek fából ütöttek nagy cipőt.

Szívem most úti kő, melynek leülnek,

Szívem sírdomb, millió s mégegyszer annyi

Mert elvettétek minden szívemet.

Adjátok vissza szenvedésemet,

Szépséges szenvedésemet,

A szenvedést adjátok vissza.

Minek, minek, minek vettétek el?

Jaj kontár népek vaskos körömös

Kezetek közt mi lett a szenvedésből!

Koplaltok meg nehéz rossz kotyvalék

Fúl gyomrotokba s nincs dohány pipátok

Szomjadt odvába s most kór ízű émelyt

Csámcsogtok ásítással. Béletek

És véretek, tüdőtök, szívetek

Járvány epeszti vacogó tüzekkel,

Roncs gégétek heheg s vakúlt szemekkel

Hogy pislogtok s próbáltok égbe nézni!

Sötétség horpad orrotok helyén

És orcátok leégett s ajkatok

Elrántja varrat és mutat hamis

Röhejt s a csók bántódva szárnyal

Fölötte el, távolba mint a kócsag.

Sovány kabátujj lóg egy vállatokról,

Fél, búvik zsebbe, nincsen benne kar

És lábotok térdből vagy térd felett

Vagy térd alatt a kába gyors iparban

Levágattátok s csikorogtok kínos

Derékkal gép lábon meg felcsomózva

Nadrágotok, két mankó közt lebegtek

És titkos csonkról hallgat képetek.

A megmarkolt idegzet villanyozva

Fejetek térgyetek könyökötök

Idétlen farsangot csap rajtatok

S meglőtt velővel sírtok bútalan

Görcsben s figyelgetvén hülyült szemekből

Tát szájjal áh áh holt panaszt hebegtek.

Rab sorsot vettetek, sótlan nyöszörgést,

Majom törvényt, patkány félelmeket,

Vakondok gondot, hüllő némulást.

Lappangva kórház jód szagán szipogtok

S lyukadnak rongyolt rámájú sebek

Combon, mellen, karon meg kézfejen

S azok vak fájdalmukban gennyet ejtnek

S színt váltanak, biborral sárga színt

És barnát violával és utálat

Pókhálós borzadása fut felettök

Saját bűzölgő párájok miatt

S viasz hízottság alkony fénye járja

És dérlik rajtok síri vágy fehérje.

Nincs már kocsmátok, szombat éjszakátok,

Nincs kunyhótok, gólyás kéményetek,

Nincs egy eperfa, nincs cserép virág,

Nincsen kerítés, kis kert, boglya, kút.

Kutyátok megdöglött, elhullt csibétek

Nincsen jóreggelt, nincs jóéjszakát,

Nincs nóta, nincs piac, nincs estharang

Nincsen húsvét, nincs pünköst, nincs karácsony.

Nincs részeg itcének méz dünnyögés

Letentélt kis gyereknek nincs mese.

Visztek száradt bőrt és meszes hajat

S ringy-rongy ruhát a züllött napvilágon

És romlott szívét kit rossz vón szagolni

S leégett lelket, hol nem hál az isten

S dohot, dühöt lehelltek, nem tavaszt.

Dűl hátatok kopár batyuk alatt,

Szemetek csüng és szátok szétesett

Úgy vánszorogtok két parancs között

S rázkódtok hosszas éjeken berakva

Kemény vonatba, hallva hallgatag

Kietlen kín örök hörgéseit

Sötét sínen hajszázó vas kerékről

S jajjajba hág szeggel vert talpatok

S a haltak állott sűrű sóhaja

Mint háló fogja forgó térgyetek

S gőzöl, füstöl felette holti szag

S páráz bajusszotok szőrszála közt

És benne van pipátok füstjiben

És csókotok levében benne van

És árnyékol, bíbor bűnnel borít

Elölt testek gazdátlan élete

Az itt rekedve járt a föld felett

Mint összement köd, a kiömlött élet,

Itt vár, merengve s esztelen kerengve

Savanyú vér s keserű szív ízével

Hullámoz part nekűl, dűlvén, csapongván

S becsap szátokba, kit falatra nyittok

S kiből óbégattok, ríttok, hazudtok.

Fonnyadt rózsás kert volt a szenvedés.

Hideg lócán ott ültem egyedűl

Didergő falevél futott a földön

Sovány szél sóhajtott fülembe

Azt sóhajtotta; soha de soha

Míg élek nem jön énekes tavasz

S fogták egymást elítélt ajkaim

S márvány szemmel figyeltem túl a messzin

Hideg fehér ködökbe, semmibe,

Hol el van már tisztúlva minden álom

S madártalan csendben bebalzsamozta

Nyers szívem a szederjes hervadás.

Tűz volt a szenvedés, jaj égető

Nagy tűz, tűzvész élő hús szívemen

És néma langallással abban égett

Piros dühökkel, dús füstök között

Az élet indus rajzú palotája

S a kért szerelmek démon szárnyai

S napfény rámában pávázó remények.

Zászlózott ünnep őrjöngött a tűzben,

Szép hercegnék, kegyencek és királyok

Ájulva dőltek perzselő pokolra,

Az ég pernyével omlott s elborúlt

Mezőben trombiták bősz bút rivalltak

Tündöklő torkokon s a háborúlt szél

Tündér trallákat elszakasztva hurcolt

És marcangolt selyem hő kéjsikolyt

És szűz szívek szeráfi szép szavát

S a hárfa hulló permet hangjait

Hideg sziklákra szórta szerteszéjjel

És hamvadozva úsztak át a tűzön

Vonagló szőke hajzatok s elégtek

És elvesztek. S a délután arany

Órái hullottak le mind ezer

Kis zendülettel a hamus homályban

S a nap lebukkant és hideg koromban

Alúdni ment s elő rezzent a jég hold,

Dermesztő mód nézett le s kancsi

Mosollyal indult el fagy végtelenbe.

Álmos folyóvíz volt a szenvedés,

Álommal úsztam langy hullámain

S mint már nem élő test, moccantalan

S nyitott szememnek sárga fátyla volt,

Mert könny ment két szememből kétfelé

Csendes, virágos arcu vízre

S úgy néztem én múló zöld partokat

Bágyadt világossággal mint az emlék

És homlokomban vittem éneket,

Búcsúsok Máriás siralmát

És harsanó zsoltárt fúlt orgonával

És reszketeg hideg sírhanti kántust

S szegény zsidó nép fájdalomdalát,

Ében pálcával vert színházi kórust,

Vásári nótások fás énekét

És drótos tótok drótozó panasszát

S ős koldusok húzott dícséretét

És vénleányok sírós valcerét

Dajkák alvó danáját és szopósok

Nyúlós rívását és a téli szélnek

Rém dallamát s farsangéj gajdolását

És zongorás csókház rekedt dalát

S a búskomoly dalárda himnuszát

S a munkások sötétűlt indúlóját

S kis gyermekek világos éneklését

Az osztálynak kikapcsolt ablakából

S könnyem folyott, mert nyitva volt szemem,

Minden hangokra folyva folyt a könnyem

S szívem fájúlva fájt és úgy feszült

Úgy mint emlő kit szétvet már a tej

S olyan nehéz volt. És a messzi népek

Könnyen forogtak mert a szívüket

Mind én vittem mellemben egyedül.

S levelezett fák és virágos kertek

Vonúltak hátra s úgy látszott megállnak

S indulnak vissza s távol tornyok is

Utánam vágytak lombok közt loholva

S utánam szállt minden vágyó madár

S követtek fenn a bágyadt képű felhők

S utánam szálltak a nyírfák

Hó gyapjokat s aztán utánam úszott

Pihéje mind a gesztenyevirágnak

S minden miatt ment könnyem két szememből,

A fák miatt, a sok kertek miatt,

Madár miatt, virágpehely miatt

S felhő miatt és nagy nagy ég miatt

És könnyezésem édes volt szememnek

Mint szájnak édes sok sok csókolás,

Mert édes szívemből jött a meleg

Könnyforrás, mert oly édes volt a szívem

Mint a mennyország, hol jó ami rossz volt.

Eredj megint villáddal válladon,

A széna szála hulljon úgy utánad

És bajszod alján rezgesd nádi nótád.

Csak üljetek leányokkal legények

Átellenben két vendégoldalon

Sorban, cicázva, rázással kacagva

Ha takarásból jöttök alkonyattal.

Csak menjetek pár párral délután

Zöld júniusba vén padon hüsölni

S gyermekkocsit futtatni és fölé

Csörgőzni vígan bámész kisbabának

S a gyepre űlni s ott teríteni

A zsebkendőre liptait, szalámit

S harmónikát kihúzni hajladozva

És klárinéttal ríni kéjesen

És szandolinban a moszat tavacskán

Evezni ingujjban s fehér ruhában

S egy pajkos hullámtól sikítani

S a hintázás kacér veszélyitől

S nevetni semmiért, az ifjúság,

Egészség és a jó kis perc miatt.

Csak menjetek tánckertbe sört nyakalni

És színi szörpöt és cuppogni cifra

Cukrokkal s nyalni cukros szátokat

S új dalra űzni a forgó keringőt

Mely a mosolygó szédülésbe hí

És zöld piros papírlánc égies

Szépsége mélyén alvadt lampiónok

Rózsás borúlatában súgdolózni

És duzzadt kart és durcás derekat

Paskolni s dugni csengős csókokat

És szembenézni a befőttnél dúsabb

Édességben, jaj ifjú nemzetek

A nap ni csúszik és nem esküdött meg

Hogy feljön holnap is! de édes az

Hogy szádat málna mód csucsorba húzva

Parázs szomszédjához közel viszed

Ütő szívvel, forróságot lehellve,

Dűlt homlokoddal, húnyva lágy szemed.

Csak menjetek kuglizni s billiárd

Csatáin síma diadalt nevelni

Csak menjetek labdázni mért mezőnyön,

Suhanni fény alatt jégünnepélyen,

Csak menjetek saszlasz szagú szüretre,

Sötét szánkán vihogva névnapolni,

Csak menjetek majszolni szép napot

S habzsolni a forralt fahéjas éjt.

Gyújtsátok fel megint a bált,

Borúljatok belé selyemben,

Alélt csipkékben, hajnal szallagokban

Képzett hajakkal, szerzett illatokkal,

Ájult uszállyal, repke legyezővel,

Bársonyban, hő aranyban és hűvös

Ezüstben és lehúnyt tekintetű

Gyöngyökben és ellázadt brilliántban

És rezzenő, zúgó, repűlve zengő

Vihar zenében, rózsa homlokokkal,

Vált ajakakkal, süllyedő szemekkel

Lebbenni körbe tűz csillár alatt

Jég arcú padlón, nézd a csoda bál

A tükör falban messze andalodva

Hullámzik zsongván véges végtelen

És elvisz észt és szívet elveszít.

Hadd halljam újra lenn az utcán

Hogy búg a bőgő s majd a jó meleg

Sóhajjal újra meglehelhetem

Egy hólapátoló fagyos kezét.

Adjátok vissza szenvedésemet,

Ti szenvedtek most, én elfagyva várok

Mint a göröngy s kisűlve mint a szén

És nem tudok csak puszta holdi kínt.

Boldogtalan voltam helyettetek,

Fordúljatok meg boldognak valók,

Kérlellek, kérlek, összekapcsolom

A két kezem, hogy leggyöngébb legyek,

Letérgyelek nézzétek hogy legkisebb

Legyek mindenki közt, ni földig ejtem

Pondró fejem, sárgák a tengerek,

Látjátok sárgák lettek mint esővíz,

A boldogság úgy sír utánatok

Eltévedettek, árvák, gyermekek,

Fűves világra tett játék babák,

Adjátok vissza nékem a halált,

Adjátok vissza már,

Adjátok vissza, adjátok vissza.

1917 szeptember