Jóság, jóság

Én mint egy pusztában késő őszön egyedűl, ugy esnék le a földre

Itt az emberek közepén, városban, tornyok alatt, ablakos üzletek között

Robogás, zengetés, kiabálás, sántikálás, hastömés, kín vásár között

Mint egyes egyedűl, elveszve mindenhonnan, úgy esnék itt le a földre.

Úgy rimánkodhatnám most valakinek és nem tudom merre mutassam arcomat.

A jóságot mondom magamban úgy mint a kisded az angyal nevét idézi

Járatlan csepp száján akkor mikor a bölcsőben álmából üdülve nézni kezd

A csendben és az idegen lámpát látja mely a világosságban úgy fénylik.

Jóság, jóság, jóság, magamban vagyok itt, tehozzád kívánok beszélni.

Bár volnál eres kéz akit megkaphatnék és tapogathatnék két kézzel.

Bárcsak volnál tejes színű márvány oszlop hogy oda illeszthetném hozzád

Bágyadva oldalam és orcám hűthetném rajtad és ölelnélek felnyújtózva karommal.

Lám mint a bolond tegezve szólítalak te csuda valami, jóság. Úgy fáj itt létem.

Nem tudok mit tenni, jól esik ezen mód kiadni kinlódást, vágyakozást.

Ha adnál egy angyal hangot, hallanám itt a csinált csendben a szobában.

Ó csak rebegnéd a mennyezet alatt: fiam! Vagy csak egy anda sóhajt fuvallanál.

Jóság! neked ajánlom a szívemet. Fogadd el, légy olyan jó, vedd fel ezt a szívet.

Vedd át ezt az én szívemet, nézzed csak egészen elkékült a sok szorongatástól.

Nézzed már össze van zúzódva mint az eltaposott körte s mint a füle a műbirkózóknak.

Vedd te a kezedbe jóság, gyógyítsd meg, csinálj másik szívet belőle.

Mert a bolond ifjúság elszaladt de úgy mint a megütött karika szalad egyet

És azonnal eltér és lankad és mintha ájúlna úgy inog le s elfekszik az út mellett.

Semmi sincs az ég alatt. Vészeket süvölt fülembe az ég alja mindenfelől,

Jég érzés borogat. Oly vagyok mintha leégett volna testemről az élet.

Gondollak tégedet egy kegyelmes asszonynak akit nem lehet tűzbe hozni gyujtó sóhajjal,

Olyan túl gyengéd a bőre hogy a csókolt csók bélyeget sütne azon

S annyi lelke van annak hogy a teste mindig fáradt a lelkétől

S az úgy szeret minden férfit hogy nem tudna hálni egyetleneggyel.

Mint a kék eget úgy is gondollak jóság, mikor fogam mögött neved gömbölyül.

A május hónap kikékült kék egét szoktam meglátni gondolatomban,

Azt a melegedett kéket ami olyan síma mintha üvegből vón s oly mosolygós

És nincs egy felhő benne, csak hó álmodozás foszlik el azon mint boldogság.

Szép moha látszott már emlékemben hogyha futamolt a fejemben az a szó, a jóság,

Vénült cserepes házon az a zöld moha. Barna is. Napos színű a nyári időben.

De nem ragyog csak fogadja a fényt enyhe kedvvel s oly hű hogy a hóval vele nem megy tavaszkor,

És olyan honszerető hogy fel nem tudja ragadni az őszi éjszaka szélviharja.

Jó reggelt. Örvendez a zöld fű, meleg lesz, pendelyes gyerekek kergetőznek.

Jó étvágyat. A leves hő felhőt ereszt. Fényablak a poháron. Kés kanál csókolóznak.

Jó éjszakát. A hold odafenn aggó mosollyal siet mint a nyughatatlan anya.

Jó útat. A kerekek bodor port hajtanak, üdült beszélés rezeg, lobog esős szél.

Jóság, ugye te vagy az ami omol a diófa dús borulatából, hogy azt mondják: jó szag.

Eltisztult vihar után az a fényes könnyű fürdött idő, hogy azt mondják: jó idő.

Lágy körtének izzadó fehéres húsában az a körtei édesség, hogy azt mondják: jó ízű.

S te villanyozol az érző tenyéren amelyiknek a kutya fejét simogatni jól esik.

Jóság maradj rajtam mindig, mint ahogy olajfolt rajta marad a zsákon,

Meg úgy mint az aranyozás a kereszten. Légy mindig gyenge kesztyű két kezemen.

Légy bennem úgy mint könyvben két levél közt a száraz bazsalyikom illatja.

Úgy viseljelek szépen mint a gyászos úrfiak a fekete szallagot bal karjukon.

Jóság, jóság el ne hagyj, ügyelj fel rám, el ne veszíts szem elől.

Ha jönnek szőke lánykák, te mint barátkozó eb úgy fuss elébök

És úgy fuss hozzám vissza, mert én különben dühödt vad vagyok, szorítva s csókolva csókkal

Égetni, marni, vérezni vágyom őket mikor elébem kerülnek.

Jóság fejem fölött jöjj úgy mint öreguras szürke napernyő,

Mikor megyek az emberek közt és látom őket és érzem őket,

Vagy adj hű délutánt nézésemnek úgy mint az a zöld papirpajzs a szemfájósoknak.

Bocsájtsd magad képemre mosolynak, olynak aminő tetszik kevés ó szobrok arcán.

Mert szörnyedek az emberektől ha közel jönnek mert tudom már hogy mit művelnek.

Mert már nem kivánok egy csendes szín alatt köztök elszunnyadni a szénában.

S nem kívánok a hold alatt szenderűlt tájon vándorolni vélök

Egymás vállán tartott kézzel, dúdolászva vagy méla barátságban elnémúlva.

Kérlek jóság diktáld és súgalmazd bennem örökösön hogy szegények, szegények

Mind csak boldogok iparkodtak lenni s szemök langy könnycseppet tud előadni

S hogy mindnek kerül szíve szerelemhez és édesanya sajnálásához

És hogy nékik is rossz a nagy szél és hogy mindent azért tesznek mert a halálra vannak hívatva.

Az ezüst végtelen színén végig nem osontak. Sem a ciprusnak éj lombja közzé

Le nem hajtották homlokuk üdvözűlni. Sem a felhőket fel nem falták szemökkel.

Se nem hemperedtek el a csillagokon. Sem a kiöntött tavaszt át nem úszták.

Sem a boldogtalanság angyalának alélt dallamát nem hallgatták holdas mosollyal.

Fejem leengedem és ráteszem jobb karomra s elfektetem bánkódva

S görgetem karomon és elgyászolom a fiúkornak föniciai szín ábrándjait

És meghallgatom szenvedve, szenvedve, szenvedve maradék szívemmel

A srapnelek suhogását és a fűszál katonák anyás jajjait és haldokló köhintéseiket

Jaj jaj ha mind a fejfa alól feljönnének szédüléssel, pápista szinben

Azok akik elestek és mosolyt kezdenének a napon és nyúlnának zőld levelet szakasztani

És ha mind a vakok lekapnák a bő fekete pápaszemet a szemök elől

És nagy csudálkozva néznének széjjel a hidról és cintányért verne vigalmuknak visszhangja.

Tőled kérem jóság hogy ne ohajtsak elmenni vadászni hűvös alkonyatos erdőbe

S ne kívánjam célba venni a törékeny szárú halk őzet aki nem tud semmit sem.

Se a szegény sorsú nyúlat se az aranyos fácánt, se a lisztes tollú gémet

Se a riadó foglyot, se semmi más teremtést ne kívánjak soha eltalálni.

Jóság légy merengett zengzet itt bent a mellemben, olyan mint a legelőn a harangszó

Mikor már elhúzták a delet de a mező hallja s tartja a múlott aranya zajt.

Meg ne essen hogy nem látok meg köszönő kalapot s ha botom forgatva sétálok,

Hát egy élő levelet le ne csípjek se egy siető hangyát sarkom el ne nyomjon.

Ugye meg nem unom így soha magam, ugye vidítod majd mindíg friss fuvalommal eszemet,

Édesded meleg nyilallásokkal szúrod majd mélyen szívemet mindig ha koldúsnak adtam,

Mindig mikor nemszép nő szemébe kitartással kell nézni, mindíg ha ostoba szájba

Vak figyeléssel kell esni, mindig ha az élet utálata facsargatja gyomromat hánytató módra.

Mondd ugye hogy pingálva van mind a néma ünnep s mind az a hajbókos kerti szerelem.

Ugye csak legyezőre vannak képzelve s szőnyegekben alszanak mint álmodott álom,

Ugye hogy nem lehet élve sehol ilyesmi. Ugye hogy mint hajnal arany rámás fellegeit

Nem lehet megtapogatni mert csak látszanak de nincs ott az égen egyéb mint síma csalódás.

Tégy jót velem jóságos jóság. Rendeld hogy még magamhoz is jó lehessek.

Mert csak véteni kívánok magamnak, mert haragba estem volt magammal.

Mert a kínok báljára járok, csak a szégyen felé bókolok epekedve

S hajtom magamról a szép időt és sóvárságomat halállal traktálom.

Engedd hogy meg tudjam sajnálni magamat hogy legalább szomorú lehessek egyszer-másszor

Egynéhány kis percig, csak hogy sohajtsak és érezzem azt hogy öröm lett volna élni

S ismerős melegséget nyeljek akkor gégémben, egy visszagurult csepp könnyet,

Amelyik ki akart jönni, ezt a világot megnézni ragyogva rengedezve.