Szonett [4]

A vágyakat magamtól elverem,

Már nem tűnődöm, mik várhatnak messzi tájon,

Lemondásom végigsétál a földi bájon

Úgy, mint a holdsugár a tengeren.

Fehér ernyőt nyitok ki csendesen

Szívem fölé, mint kényes úri dáma nyáron,

Szívem, sértett szívem ne érje hő, ne fájjon,

Könnyűm én fukar nem engedem.

Ablakom a lármás tavaszba ki nem tárom,

Nem ízlik rest ínyemnek életem,

Durcásan eltolom poharam, ifjúságom.

Magam siralomházba képzelem,

Fejem két gyertya közt, várom biztos halálom,

S gondolkozom, mi az a végtelen.