Három pad

Szédülve és félelmes-betegen,

Káprázó szemmel és tétova lábbal

Vonszoltam magam késő esti órán

A holt-emlékű sétatéren által.

Hol vannak, kikkel hajdan jártam itt?

S boldog magányom zengő titkait

Az éji lomb most vissza mért nem zúgja?

S ahogy így testben, lélekben letörten

Vonszoltam a sétányon magamat:

Előttem elkáprázott három pad.

Ahogy így vonszoltam magam sután,

Mellettem három pad egymásután

Eltűnt és elmaradt.

Egyiken szerelmes pár üldögélt,

Ölelték egymást, őket a sötét.

Az életemből ez a jelenet

Hiányzik, de nem bánt az engemet.

A másik padon egyedül egy férfi.

Felbámul, szeme az egeket méri.

Magában van, és mégis vele minden,

Mereng a neki jutott drága-kincsen,

Övé minden csillag és minden asszony,

S a varázs-ige, hogy mosolyt fakasszon,

Vagy könnyítő könnyet - ahogy akarja.

Békessége van, nagy gyötrelmek árán,

De végül semmi, semmi sem zavarja.

A teremtésben mégsem ő a vesztes,

Mert minden dolgok lelkébe szerelmes.

Felbámul, és némán hálákat ad,

S szállnak kezére égi madarak.

Ez lehettem volna, - s félig se voltam,

E férfi: az én vágyam, félig-holtan.

A harmadik pad a sorban üres volt.

Azon nem pihent sem eleven, sem holt.

Gondoltam: ha ráülnék pillanatra:

Az a pad akkor is üres maradna.

1937