2. Költő-káté

Kislányom, hasztalan a bánatunk,

Hogy megmutattuk túlságig magunk.

Erre rendelt a Szépség-Isten minket:

Kitárni kincseinket, sebeinket.

És vallani, örökké vallani - -

Rá a megértő igét hallani,

S mit mások tán gyóntató-papnak szántak:

Fülébe gyónni az egész világnak.

Erre rendelt a Szépség-Isten minket.

Mi-fajtánkból a legszemérmesebbnek,

Legmimózábbnak is ez a sorsa, átka,

Tragédiája s felmagasztalása.

Más titka övé, de a miénk másé.

Szent szemérmetlenség: ez a költő-káté.

Hiába vonnánk vissza hát szavunk:

Kislányom, nem a magunké vagyunk.

Kitárni sebeinket, kincseinket:

Erre rendelt a Szépség-Isten minket.

Világ titkának kivallói, mi:

Egy világ helyett tudunk vallani.

Csak: szent legyen a „szemérmetlen” szó,

A sorsfolyóba súllyal-csobbanó.

Döbbentő és hökkentő, mint a kő,

Mit lezúdít egy rejtelmes tető!

Gyermeki lehet, naiv ne legyen,

Rajtunk ne mosolyogjon senki sem!

Felénk megilletődött részvét szálljon -

De ki részvétet érez, sohse szánjon!

Érzésünk levetkezett gyönge testét

Verssoraink páncélba öltöztessék!

Szavunk, mint kötéltáncos a kötélen,

Örvény felett fusson borotva-élen.

Le ne szédüljön se jobbra, se balra,

Nagy lélekzettel az iramot tartsa,

S mint a kilőtt nyíl: a célt úgy találja -

Máskép, Kislányom, elveszett a játszma!

1937