Taps

Éjfélre jár. Úgy találomra csak -

Kinyitottam hirtelen mozdulattal

A világ zengő száját valahol.

Taps...

Fergetegesen, fülsiketítőn

Ujjong, hálát ad, árad, ostromol,

Ölel, ünnepel

S dobol:

Mint nyári jégeső a kőtetőn.

Halkulva már - viharzik újra fel.

Az órám nézem: döbbenetes ez.

Nincs vége hát, s tán sohasem is lesz?

Forró vérhullám az agyamra csap:

Tombolj, tömeg!

Tapsolj, míg véred harmatozza be

Tapsoló tenyered!

Amíg alkotott, vért harmatozott

Ő is - neked!

Ő... -

Vajjon ki Ő?

Talán győzelmében is remegő -

Az ismeretlen, éjji állomáson.

Műve elzengett, csak a taps dörög -

Mérhetem művét ezen a hatáson?

A mű elzengett.

Én a tapsra nyitottam.

Most csak a taps dörög,

Mintha örök,

Világvégezetéig tartó volna!

Szeretném tudni: jól-esik neki?

Vagy úgy esik csupán

Az önmagáról megfeledkezőnek,

Mint nyári jégeső a kő-tetőnek?

Mit áldozott vajjon?

S mit vesztett vajjon el -

Életéből mily égő darabot -

Hogy égig zúgjon körülötte fel

Ez a viharzás?!

S vajjon nem esnék-e jobban neki,

Ha tomboló ezrek helyett

Hozzálépne egyetlen valaki?

S egyetlenül és egyszerűn

És szótlanul

Szorítná meg kezét.

Amit nem bír leszaggatni e taps:

Leszállna békült szívére az ég.

1937