Találkozás [2]

A budai Verbőczy gimnázium ifjúságának, 1932 március 5. emlékezetére

Fiúk, én nem tudom, ez hogy esett:

Egyszer csak ott álltam közöttetek.

Fölöttem lomhán úsznak szürke évek,

És hónapokig nem érzem, hogy élek.

A mának szürke közöny-óceánján

Magam is úszom, közönyösen, árván.

Aztán, néha, egy déli szigeten

Zöld ág lobog, illat száll melegen’.

Ilyen szigeten álltam köztetek:

Fiúk, én nem tudom, ez hogy esett.

Kikeltek rég elhullatott magok

Amikre itthon alig gondolok.

És tapintható nagy-nagy közelségben

Elém lobbant nem-sejtett szép vetésem.

Ujjongó, ifjú déli szigeten

Zöld ág lengett, illat szállt melegen.

Szeretnek, gondoltam, - tehát: vagyok.

Nagyot dobbant szívem, a tetszhalott.

Hát mégis, mégis tettem valamit,

Jó helyre szórtam lelkem magvait.

A legjobb helyre, a dél szigetére,

A legjobb helyre: a jövő szívébe.

Nekem nincs se fiam, se tanítványom,

És mégis virul kettős apaságom.

És mégis zöldel nem-sejtett vetésem

Túl szürke ködön, rejtett messzeségben.

Akkor is, ha itt földig ver a kétség

És sárban hagy az illanó reménység.

Suhog az én vetésem szabadon,

Míg itt leőrlöm rabszolga-napom.

Fiúk, én nem tudom, ez hogy esett,

Egyszer csak álltam, s szóltam köztetek.

1932 április 3