Zsolozsmázik a kórházi szoba

Fenn a függöny s az ablak nyitva-tárva.

Özönlik be az őszi nap sugára.

Fertőtleníti, mossa a szobát,

Lemossa szenvedéseim nyomát.

Elöttem vajjon kik feküdtek itt?

Lemosta-e ittlétük titkait

Az éjszakákon győzedelmes nap?

Vagy belőlük valami itt maradt?

Róluk nem szólott nekem e szoba,

S most mégis, mégis mintha vallana.

Elődeim mozdulnak meg a csendben,

S utódom hangja is lelkembe döbben.

A szenvedés nem apad el soha:

Zsolozsmázik a kórházi szoba.

És soha el nem fogy a szeretet:

Zendül vissza reá a felelet.

Mikor majd ezt a szobát elhagyom,

Magamtól tisztán másnak átadom.

Egy kívánságot hagyok örökül:

Mint engem, annyi lélek, tisztaság

És annyi szeretet vegye körül.

1934 október 16