Megjövendölt vég

Eltüntél...

Fázom...

Nincs lelkemben egy atomnyi meleg.

Hogy ragyognak a hideg magasságok - -

Mert melyik csillagon keresselek?

Azt beszélik, hogy jövendöltél rólam.

Próféciás szavad

Nem jósolt nekem hosszú életet.

De megjósolta „Naphimnuszomat”,

Valami sosem hallott „hattyúdalt”,

Valami izzó fény-szökőkutat.

Valami végső gejzir-költeményt,

Mely szörnyű nyomás alól fellobog,

S én benne perc alatt elhamvadok.

Megjósoltad: még törni fog az Isten,

Őrölni, zúzni és gyötörni fog,

Hogy kivésse és kitépje belőlem

Az utolsó dalt: igazán nagyot.

Nem, Testvérem, - drága röntgen-szemed

Ezúttal mégis, mégis tévedett.

Az én hangszerem: hiábavalóság,

Assisi lantját más fából faragták.

Gyötör engem az Isten, de mi végre?

Nem üdvösségre, - csupán bűnhödésre.

Nem látom betelni próféciádat,

Ahogy többé Téged, Téged se látlak...

Téged láthatni egyszer idelenn:

Túlnagy kegyelem volt az is - - nekem.

Üres vagyok, fáradt nagyon-nagyon,

Nekem már nem lehet naphimnuszom.

Se vers-gejzirom, fény-szökőkutam,

Csak tűrve rótt, tüske-teli utam.

Ki tudja, még milyen hosszú utam...

Eltűntél...

Fázom...

Mégis:

Ahányszor lesz még titkos moccanásom,

Halk rezdülésem, ködös villanásom

A nap felé,

A csillagok felé,

Az örökkévaló Szépség felé,

Feléd - -

Mindég azt fogom hinni: most, ez az,

Ez a naphimnusz kezdő hangolása,

A fény-szökőkút szökni akarása:

A megjövendölt drága, drága Vég.

1932 január 15