Üres trónú Tündérország

Ma úgy mentem hozzátok, eltűnt Kincsem,

Hogy minden ajtó zárva fogadott:

Itt senki sincsen.

Innen kirepült minden lakó mára.

A nagy fiú, a technikus vizsgára,

A kislány tán egy sugaras sétára,

(Ritka kicsi verőfény az övé)

S kenyérért szaladt legkisebb fiad,

A pékhez - szólt egy idegen cseléd, -

Ő mindjárt itt lesz - csak pár pillanat.

Lassan, lassan körüljártam a házat,

Tündérországod fakó tájait,

S mind szűkebb kört írt körültem a bánat.

Valami vont a kertbe, hátra, le.

Akartad, láttad?

A kert teljes tavasz-pompában állott,

Én csak most láttam minden zeg-zugát,

Most símogattam meg minden virágot.

Most láttam: nini, ez ezüstfenyő,

Ez tölgy, ez tiszafa,

S a sarokban amott

Csak most láttam a régesrég ott álló,

Almádi-kőből való oszlopot,

Ormán üreg, Madonnaképnek vágva.

Álmaid közt maradt a Madonnája.

S a rózsáid, „mindennapi rózsáid”

Bimbói szinte zengve hasadoztak,

Én csak most láttam, most hallottam őket.

Hisz azelőtt csak Téged láttalak.

Lestem a lelked nyíló rózsakelyhét,

Sok zengő titkodat,

Pedig szent szerénységed

Inkább mutatott tölgyet, tiszafát,

Rózsát, követ, mint búvó-magadat.

Ha ezért tűntél el a messzeségbe,

Ezt akartad: elérted célodat.

Ma láttam először a kertedet,

Minden rózsát és aranybogarat.

Üres trónú tündérországodat: -

Most már lehet.

Budapest, 1933 május