Másvilági vándor a kezemen

Fehér lepke felhőtlen ég alatt,

Hagyd most egy percre a virágokat.

Ne nézd, hogy száraz kóró a kezem,

Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem.

Jer, telepedj meg a kezem fején, -

Csupán te érintsd, - nem érintlek én.

Az érintésed mily finom, - ilyen

Lehet egy túlvilági szerelem.

És most mesélj, - mondd el, hogy egykoron

Itt ültél te is egy kerti padon.

Magadbaroskadtan és egyedül,

Némán, bénán és tehetetlenül.

Emberként, kit a teste-lelke nyom,

S tudja, nincs szabadító hatalom.

S ím, lepke lettél, szárnyaló, szabad:

Fehér álom, nyugtató gondolat.

Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem,

Egy pillanatig maradj még velem.

És vigasztalj, hogy lepke leszek én,

S lebegek, mint te, valaki kezén,

Ki majd, magába rogyva - egykoron,

Ül itt, mint én most, egy kerti padon.

Nagyvárad, 1929 július 1