3. Mikor mosolygott

Most átfutott arcán egy sugár.

Egy tűnő, húnyó, bujdosó sugár,

Mely annyi sírás-zivatar között

A homlokunkra mégis visszajár.

Látom üstökös-útja fordulóit:

Mikor anyjára csillan: „Ismerem!”

Mikor mint fényszökőkút, vagy rakéta

Lobban fel az első játékszeren.

Mikor mélázva, csendes ragyogással

Nyomon kíséri az első mesét.

Mikor először símogatja meg

Egy kisleány rokon-tekintetét.

Látom az első saját-gondolatnál

S az első büszke férfi-tett után

E visszatérő üstökös-mosolyt

Derengni éjbehulló homlokán.

De mindhiába anyaöl és játék,

Tündérmese, gondolat, szeretet:

Az ürben járó üstökös-mosoly

Görbéjét kiszámítni nem lehet.

Soká elmarad, ha tetszik neki,

S ha tetszik, gyakrabban is megjelen,

S útja szeszélyes tűz-kanyarodóit

Igazán csak Te tudod, Istenem.

Azt is tudod, hogy nyomorult vagyok,

Mosolyod rajtam ritkán ragyogott,

Értem kivételt kedved nem tehet.

Nem rövidítheted meg a telet,

Nem hosszabbíthatod meg a nyarat.

És mégis kérlek, engedd visszatérni

Gyakran e gyermekhez a sugarat.