„Istenem”

Pap volt. Tiszteletesnek titulálja,

S vigyázza lépteit az ápoló.

Az arca: végzetbarázdálta föld,

A szeme: két nagy, hullámtalan tó.

Köd úszkál rajtuk s borong tétován,

Mint hajnalban a tengerszemeken, -

Hervadt, igétlen, öntudatlan ajka

Csak egy szót morzsol folyton: Istenem.

„Istenem, Istenem, Istenem... „

Ötvenszer egyvégtiben: Istenem, -

Hogy a hallgatót hideg futja át,

Figyelve e szívetlen, szárnytalan,

S dadogva mégis dübörgő imát.

E lélek infernókat járhatott be,

Amíg a téboly partján kikötött, -

A csendes téboly árnyai alá:

Az Isten még oda is vele jött.

„Istenem, Istenem, Istenem... „

Ötvenszer egyvégtiben: Istenem.

Ha szólnak hozzá, ez a felelet,

Minden kérdésre ez a felelet.

E száj az együgyűség kapuja,

S az örökkévalóság malma lett.

Csak jár, csak jár, őrülten őröli

A Mindenható egyetlen nevét,

És közelében félve halkul el

És megdermed az emberi beszéd.

„Istenem, Istenem, Istenem...”

Hogy zakatol a megbomlott malom!

Az Isten neve: óriás malomkő,

Benne a világzúzó-hatalom.

Csak jár, csak jár, őrülten őröli

Hulló hóvá az élet rongyait...

Ó, szent és szabadító őrület:

A legnagyobbra mégis megtanít.

Kolozsvár, 1927 szeptember 9