SzP.

A legszerényebb festőművésznőnek

Csatakos januári délután.

Bús betegekkel zsúfolt rendelő.

Az orvos párnás ajtaja mögött

Gyermek-sikoly, lelket remegtető.

Égen szürkület, ablakon homály,

Aggodalom a szemek tükörén.

Olyan idegen ez a környezet,

S oly idegen vagyok magamnak én.

Szemem a falon kalandoztatom,

S egyszer megáll kóbor tekintetem:

Nyár-fák fölött felhőtlen boltozat

Mosolyog felém meghitt-melegen,

Nyár-fák körül áttetsző levegő,

Nyár-fák körül szélcibált cserje-had, -

S „SzP.” két kis igénytelen betű

A Nyár lelkének képmása alatt.

De e két betű hozza a nyarat.

Csatakba, hóba állítja bele.

Lehetetlenül merész állítás, -

De győz, mert van hitető ereje.

A bús szemekben nyár-ég tükröződik,

Lassan elhal a gyermek jajszava, -

Mert én a hangulatok vándor-útján

Egy percre hazaérkeztem, haza.

1925