Gyorsvonati mozdony

Már régen vágyom lefesteni Őt,

Bár azt sem tudom, mit szeretek benne,

Vas-kengyelfutó alakja előtt

Mért állok, mintha jóbarátom lenne.

Mit bámulok rajta: a zord erőt,

Vagy azt, hogy bár az ember teremtette,

Valahogy emberfelettire nőtt, -

A kurta kéményt, a hosszú kazánt,

Kúp-mellét, mely a végtelenbe szánt,

Mérföldnyelő roppant kerekeit,

Mik az útjába álló akadályt

Összemorzsolással fenyegetik, -

Roham-formáját, mely bús és merész,

Véres szemét, mely hosszú éjeken

Távoli, ködös virradatba néz?

Szalonkocsit vontató vad vitéz.

Vonszolja magával az életet,

Pedig oly mindegy neki az egész.

A Kőrös-völgy vad sziklája alatt

Hányszor vitt engem is e vad lovag.

Szakadt róla a fekete verejték,

Zordon hangját a zordon sziklatornyok

Ezerszeres erővel visszaverték.

Fújt dühében és nem nézett oda,

Hol a haragos szirti szellemek

Zúgták: imhol az ember zsoldosa.

Nagyvárad, 1925