Az én kíséretem

Megyek; távoli égzengés kísér,

Olyan halkan és olyan komoran,

Mintha lelkem visszhangja volna csak,

Gondolataim gyászkísérete,

Valami földöntúli orgona.

Ma nem lesz vihar.

Kéktüzű villámot ma nem követ

Hegyeket megingató csattanás.

Lobogni sem fog az erdőn sehol

Gyökeréig hasított ősi tölgy

Győzelmi fáklyaként; -

Csóva gyanánt,

Mit önmagának gyujt az Alkotó,

Ha megúnván a fülledt béke csöndjét,

Rombolni tartja kedve.

Ma nem lesz vihar.

Ma nem haragszanak,

Ma csak borongnak odafönn,

Csak tépelődnek, csak töprengenek,

Csak álmodoznak tán:

Sötét ábrándokat,

Mogorva képeket

Szőnek a végtelennek szőnyegébe.

A kedvük ködös, csak úgy, mint nekem.

De nem lesz vihar.

Halkul a földöntúli orgona,

Derül a horizont.

A fellegvárfal zord lőrésein

Félénken kinéznek a csillagok;

Sápadtan mosolyognak.

És jelentik, hogy ott fenn béke van.

Mert frigyre léptem önmagammal én is.