Szordinós dal a mi nagy bánatunkról

Az ajkunkra már alig-alig vesszük,

S ha vesszük, halk és szordinós a szó.

De telítette a mi életünket,

Keserűn, mélyen, mint tengert a só.

Átfut a hangulatunk szövetén,

Sötét mintában még sötétebb szín,

Vagy komor tűzű bíborcsillogás:

Lement nap tüze lelkünk vizein.

A hegedűink halk szólóiba

Mint az orgona, tompán belebúg,

Minden kis gond-ösvény feléje tart,

Ó ország-útja, széles bánat-út!

Mi lombhullató előtéri fák,

Mi láthatón és nyilván szenvedünk,

De ez a bánat ködbeveszett csúcs,

Ez a mi láthatatlan hátterünk.

És jó ez így. E toronymagas bánat

Magához vonta fel minden bajunk,

S mi ezer apró felhő-bánatunkkal

Titáni vállára támaszkodunk.

1922