Tüzijáték

Májay Ervin emlékének

Akkor kisfiúk voltunk mind a ketten,

Egyidősek. A születésnapunk

Egymáshoz közel, nyárvégre esett.

Istenem, talán csak te tudod már,

Mi volt az akkor, milyen nagy eset!

Náluk a kertben, - azután minálunk...

Születésünk közt két hét telt csupán. -

Hány év választja el majd a halálunk? -

Mert én még itt vagyok, de ő már nincs:

Oltárról felszállt áldozati füst,

Világtébolyban elpazarolt kincs.

Akkor gyerekek voltunk mind a ketten.

S augusztusban a születésnapunk

Egy ritka, drága örömöt hozott:

Misztikus esték ajándékaként

Jöttek a tüzijáték-dobozok.

Volt ott minden, forgó nap, napraforgó,

Tűz-kígyó, béka, felviharzó álom:

Magasba küldött égő üzenet,

Hogy színes csillagokba szertemálljon.

Én csak néztem, de ő - ő már csinálta,

Apja tilalma nem gátolta benne,

Hogy kezét rátegye a rakétára.

Sejthette, hogy egy ilyen futócsillag,

Jaj, szörnyűbb csillag lesz majd a halála?

Baranovicinél a véres égre

Szökött fel ő is: bús, piros rakéta,

És aztán széthullott a semmiségbe.

És én - én álmaimnak rakétáit

Csak eregetem, eregetem egyre,

És forogtatom forgó napjait

S a csillagesőben gyönyörködöm,

És örülök, ha mást is elvakít

Amint hull, hullong, lassan szerteszéjjel.

S aztán elnyeli nyom nélkül az éjjel.