A kávéház poézise

Moldován Pálnak

1

Vándor, ki egykor viharos hegyélen

Reccsenő szálfák közt ujjongva álltam,

A mindenségbe veszve elenyésztem,

Fenyővé, köddé, zuhataggá váltam,

- Ó olvasóm riadj, s tagadj meg engem:

Én most e csiszolt márványlap fölött

Este hat óra s nyolc óra között

A kávéháznak poézisét zengem.

A magasságok nagy szimfóniája

Törött akkordként mostan ide tér be,

A hős-éneknek leolvadt a szárnya,

Ide zuhant, e párás, füstös révbe!

Itten gunnyaszt e márványlap fölött,

Nézi a sok imbolygó emberárnyat,

Tűnődik, hogyan szerezzen új szárnyat -

A kávéházban - hat és nyolc között...

2

Mi vonz ide? Csak Isten a tudója,

Nem a szivarfüst, nem az emberek,

Nem is a barbár kártya-idióma.

Nem ez, nem az... tán egy-két jóbarát,

Akiknek arcát látni jólesik...

Ó de hányszor ülök itt egyedül,

Míg álmaim a valót színezik.

Talán e zsongás, e „murmur incertum”,

Mely néha olyan, mint a szél moraja,

Máskor meg mint távol hullámverés...

Úgy úszom rajta, mint eloldott sajka.

Talán a forró kávé hideg este,

Talán a pincér nyugodalmas arca,

Ki óhajtásom előre kileste.

Talán - kezdődő öreglegénységem,

Mely itt örökös horgonyt vetni készül,

Sejtve, hogy ez lesz végső menedékem.

És mégis van, és itt is van varázs...

Ha akarom: a vaskályha ölében,

Mint régi napnyugták láng-özönében,

Úgy izzik, úgy piroslik a parázs,

Míg az óriás tükörablakokra

Egy fenyveserdő rajzolódik jégből,

A láthatatlan festő vas-kezétől

Plántálva cik-cakos oromzatokra.