Torony

Tegnap este az erkélyablakon

Át néztem: be különös a torony.

Szent Mihály templomának a tornya

Olyan csodás volt, olyan új-forma.

És mégse láttam még ily ismerősnek,

Ily közelinek, ilyen mese-hősnek.

Sohase láttam így keretbe vágva,

A városból, a világból kivágva.

Ily nyugalmasan, szépen egyedül,

Mindenen túl, és mindenen felül.

Sötét vállát a holdfény meg nem ülte,

Szánkázott rajta, lebegett körülte.

Ő nőtt, csak nőtt a derengésen által,

Húzta, húzta a lelkemet magával.

S ahogy nőttem, úgy keményedtem én,

Szédült a hold lelkem orom-kövén.

Kőcsipkéimnek komor erdejében,

Elaludtak a vágy-galambok mélyen.

És a fájdalom vércsevisongása:

Csak egy-egy csúcsív égbenyilalása.

S az egész bűvös, zord-erejű látás:

Egy kővé harsant diadalkiáltás.

Végül ott álltam én, keretbe vágva,

A városból, a világból kivágva.

Nyugalmasan, gyönyörűn, egyedül,

Mindenen túl és mindenen felül.

Amíg újra emberré nem omoltam. -

A tornyot nézve, én is torony voltam.

1923 november