Egy versemhez

Amely megszületett, de nem íródott le

Menj!

Én visszaparancsollak.

Nem írlak le.

A betűt segítségül nem hívom,

Rögzítni testetlen valód.

E pillanatban nem lát senki más,

De látlak én -

És nem ítéllek méltónak magamhoz.

A titkos úton, amelyiken jöttél,

Most visszamégy.

Alásüllyedsz,

A fényküszöbről a külső sötétbe.

Kitenni torz; vagy félszeg gyermekét

Anyának nincs joga.

Kitenni téged van jogom nekem.

Bírád vagyok, az első és utolsó.

Ne illessenek kíváncsi szemek,

Amivel illethetne a világ,

Azt elvégeztem én veled, magamban.

Nem kerülsz műelemzők asztalára

Bonckés alá.

Te szánakozó mosolyra nem indítsz

Senkit, s a kritikusnak homlokára

Nem vésel gondbarázdát, éjsötétet.

Menj!

Oldódj fel újra millió atómba,

Élményeimnek add vissza magad!

Légy újra nyers való,

Ha eszménnyé nem tudtál finomodni!

Légy lehetőség újra,

Anyag, amelyben ott lappang a lélek,

S az eljövendő teljes diadal.

Vajjon meglátogatsz-e még?

Megismerem-e halott arcodat

Az élő forma új vonásain?!

Riasztón döbben-e belém

A tudat, hogy te már az enyém voltál?

Megérzem-e, hogy elválaszthatatlan

Tőled az újszülött, -

S hogy ő legyen, neked már lenni kellett?!...

De hátha mégis,

Hátha így is

Utánad fordult volna valaki, -

Egy röpke, percnyi sóhaj, álmodás?...

Ha talán szebbnek látta volna más,

Mit torznak láttam én,

S egy szelíd szóval fölmentette volna

Ezt a halálraítélt gyermeket?!...