A csillagok üzennek

Egy kritikusnak

Ó, mi szívesen félreállunk,

Mi sápadt, beteg csillagok, -

De hát, - mutasd meg a napot,

Amelynek nincsen alkonyatja,

S mely szakadatlanul ragyog,

Mutasd meg, kérlek, a napot!

Azért, mert kell a napmeleg,

Kalászba hívni a magot,

S szökkenteni élet-csírába:

Le ne becsüld a csillagot,

Mely nem fogható cél-igába,

És magányosan - csak ragyog,

Le ne becsüld a csillagot!

Rövidülnek a nappalok, -

És az éjszaka egyre hosszabb -

Örülj, hogy vannak csillagok, -

S a csillagot ne ostorozzad,

Mert az éjszaka egyre hosszabb.

A nappal láthatatlan csillag

Az éji égre azért virrad,

Hogy tétova tekinteted’

Szelídebb fényben megfürössze -

S talán - lángoló nap az ürben

S talán Te látod csak kihűlten,

Mert Te vagy tőle messze-messze.