Nikolaj

Ülünk a tűz körül öten

És Nikolaj a hatodik,

Kit küldtek messze muszka puszták,

És azt se tudja, hogy van itt,

Nikolaj, ki a málhánk hordta eddig

S most szítja némán a tüzet,

Nikolaj, a fogoly, a rab, nekünk

Nagy Muszkaföldről élő üzenet.

Üzenet, hogy ím: ott is jók a népek,

Ott is szelídek, komoly-kékszeműek

S a szemük ott is csodamélyre tágul,

Ha, mint ezé itt, csendes tűzbe bámul.

Nézzük és nedves szemünkből törülnők

A hároméves, rettenetes álmot:

Tán dajkamesék csupán a kozákok?!

Vagy tán ez itt, ez volna a kozák,

Ki hegyen-völgyön a nyomunkba hág,

Tótul ha szólunk, értőn mosolyog

S kezéből ád a lónak abrakot?

Kit szeretnek a felvidéki rétek,

A magyar erdők, öreg fenyvesek,

Mert tudják, hogy, az ő szívéig érnek.

Csak néha száll egy Volgamenti emlék

Szívére, ha mint néma kőkereszt,

Ül a tűz mellett összefont karokkal,

És egy közülünk magyar dalba kezd.

Hiszen itt is jó... nem hiányzik semmi

És mégis: be jó volna hazamenni!

Egy hívó dal... egy Volgamenti emlék...

A viszontlátás... csakhogy várni kell még...

Hisz ismerős már itt is minden út

De legpuhább, amelyen hazajut.

S Nikolaj megint a tűzbe bámul,

Merengő kék szeme csak tágul, tágul,

Két keze ölben: embert sosem ölt.

Kérdezzük tőle: hol a Muszkaföld?

Akkor Nikolaj északnak mutat,

Hol sziporkázó csillagok alatt

Mered a Tátra sziklakemény lánca.

Mutatja: azon túl van a hazája.

Dobsina, 1917 június