A karám előtt

A hamvadó tűz önmagába süllyed,

A húnyó máglya esik széjjel,

S tán szikra szállna pattogva a széllel,

Ha járna szél.

De csend, csupán a hallgatás mesél,

Csupán a megkövült erdő-varázs.

A hamvadó tűz önmagába süllyed,

A mozdulatlan fenyőtűket

Nem rezzenti meg semmi nesz.

Mit bánom én most, hogy mi volt, mi lesz!

Hátam mögött szénégetők karámja,

Fáradt tagom lágy fenyőalom várja,

De jobb itt künn a messze bolt alatt

Bevárni mígnem jő a virradat.

Jobb itt a kihamvadó tűz körül...

A holdvilág az őserdőre ül

És dermedt álmát körüllengi lágyan.

Most föld a párnám, végtelen az ágyam

És selyemágyban nem pihentem így.

Eszembe jutnak bús Cooper-regék...

A rézbőrűek s a medve-ölő...

Gyermekkor... álom... minden visszajő.

Azután nem jut már eszembe semmi,

Csak, hogy mily jó a fákkal együtt lenni.

A csendes fákkal együtt, egyedül,

Mikor a hold az őserdőre ül

S a hamvadó tűz önmagába süllyed.

Aztán úgy érzem, hogy már nem is élek,

Hogy hőse lettem egy régi mesének,

Hogy felszítt nyomtalan az ősmagány,

És önmagamtól, életemtől messze,

Pihenve tűznél, vagy nyomot keresve,

Én vagyok az utolsó mohikán.

Dobsina, 1917 június