Imádság

Uram, rövid pár évre add csak

A szavak csengő színezüstjét,

Vert aranyát a gondolatnak,

Képek suhanó selymét nékem,

Hogy csendbe rejtsem, álomba zenéljem

Mind, mi nekem fáj s szívemen át másnak.

Tudjam: mögöttem százak, ezrek állnak,

Némák, akiknek én vagyok a nyelve,

Tüzes nyelv. Kar, értük fegyverre kelve,

Árvák, akik nevében én beszélek

S ha elnyelik szóm puszták, sötétségek,

Tudjam: egy világ kínja kihallgatlan.

Hadd dolgozzam selyemmel, vert arannyal

S ki magam itt bolyongok tépve, árván:

Hadd legyen minden sorom súlyos márvány,

Márványba rótt sok-sok mély jelbetű.

A száz sziklába befalazott kincset

Hadd hordjam össze egy roppant halomba,

A szerteszálló sok-sok kósza jajszót

Ezer hangon búgó egy fájdalomba,

Szakadjon le az idegenség fátyla:

Aki engem lát, bennem magát lássa,

S kik rongy létem ma méltó gúnnyal nézik,

Az égből orzott láng, én Istenem.

Égessen be a szívök közepéig!

Pár évet adj csak. Akkor én, Uram,

Kezedbe adom vissza minden vágyam,

Mert mind betelt. És nem éltem hiában.

1917