Tavaszra jósolok itt

Négy éve még, november tetején így,

a madárlátta lány karolta nyakam,

aki asszonyom ma és dolgos,

gondlátta szeretőm már.

Akkor még virágszülő költőként álltam,

nézve, hogy a fák fázó bokájuk

bugyolálják a lebegő levelekkel;

most harcaim ustora duruzsol

ruhám ujjában és készül a téli csatákra!

Lám hosszan fekszik az úton a gyönge szél,

vacog és elhal az első havazáskor,

melyet a tél fejünkre biccent;

mert harcos a tél és tudja a dolgát!

Állok, de farolva áll mögöttem az ősz is

és feneketlen dühömet elvidítja már

egy pocsolyából villanó, narancsszín kacsacsőr,

míg tavaszra jósolok itt:

ó, tavaszra már zöldkontyu

csemetefákat is csemeteszellők agitálnak

és késeket hordoz a szaladó holdfény majd

a guggoló méla szagoknak!