"ÉS SZÓLT ÉS BESZÉLT VALA KÁIN ÁBELLEL:"

(M. 1. 4., 8.)

G. D.-nek, bátyámnak.

Ábel, testvérem, tegnap fölkeltett az ősi bűn,

megöltem hófehér álmaidat és hajszoltam magam

kárhozottan a hiábavalóság éjjeli útján, fagyott

szomorú fáknak glédája között a reggel elébe.

Napszagú földjeim párázva sirtak utánam,

kiűzött testem lihegő éji sebekkel világitotta

arcomra a megbánás piros rózsáit és koldulón

hívtalak átokbontó, nagy találkozásra.

Te szent voltál és a fölajánlás áhitata lengett

amikor megszülettél; az én régi napomon terhesen

zengett az ég, gyilkos nehezen szakadtam le

mint első levél az átkotnyögő keserű fáról.

És lettem Káin, domború mellemen kelt fel a nap

és térdeim fáradtsága hozta az alkonyt amikor

öltem s amikor szórtad utánam kergetőszavú

fájdalmaid és elémdöntötted éji futásom őreit

a fagyott, szomorú fákat.

Megbotoltam, felhasadt a húsom a gáton és

elestem s ujra futottam feketén, bibliáson:

Káin vagyok és tegnap fölkeltett az ősi bűn,

Káin vagyok és te vagy az Ábel!