Elégia, vagy szentkép, szögetlen

János ő is; az országúton csavargott

munkanélkül, néha vándorolt és néha

pihenve számolta öklén puhuló bütykeit

s nedveset ásított a tenyerébe.

Aztán ujra csak ment tovább, ajándék

kenyérrel a szíve fölött és hogy ne legyen

egyedül, istent lehúzta az égből,

lábainál fogva magamellé s hódolt néki,

ha kibicsaklott, kemény, rövidke imákkal.

És elkapta egy éjjel a gróf porzó

mótorja az úton s leteperte; most

félszemű s karu, béna; nem is hadirokkant.

Dolgozni nem tud, sem csavarogni, már

pörös, vacak iratokkal járkál éhesen

hivatalról hivatalra, mert nem fizet

a gróf karért, szemért és patikáért.

Oly messzire gondol: akkor éjjel, mikor

a városba vitték, a gróf szeretője

ült mellette és fehér sikítósan,

szagos kendővel tartotta véres homlokát.

Rá gondol ő most s a balladás

kuvaszra, ki egyszer egy símogatásért

három nap nem mozdult a sarka mögül.