EMLÉKEZŐ VERS

Ősz férfi fogta a kezemet ma s mondta, hogy

téged is ösmert és közben, ahogy nézett, - esteledett.

Tizenkét éve a temetőben fekszel apám

s hogy emlékeztünk, mondta, már ő is arrafelé tart

a fél tüdejével.

Ha élnél, néked is már a halál zászlaja, ősz haj

lengene a fejed ormán

és a világ is reszketne körülötted!

de szőkén kerültél a lepedőbe te akkor

s férfifiad rád úgy emlékezik immár,

mint társára a harcos, ki

egyedül tért vissza a hosszú csatából falujába

s kettőjük tetteit meséli pipaszónál.

Nagy csata volt bizony az!

hogy haldokoltál, a kisgyerek én,

nagy diófaággal hajtottam rólad a halált s a

legyeket! s meghaltál mégis és én

egyedül tértem vissza, hírül hozni elested.

S bár mostani férfifiadnak már

asszony a gondja, sok gondja mögött

s göndör könnyekkel nem koszorúzza helyed;

tudja, hogy egyszer elveszti ő is a harcot és elesik

majd! ezért hát férfiként idéz, ha ritkán

rólad esik szó és összeszorítja utána a száját.