HŐSÉG

Tapsolva szétfutott a zápor s itt köröskörül

üresen világít a környék és szuszog,

de dong és csomókban hull már a napfény

s aranymedveként nyalja a tüzes pocsolyákat.

Kövér fényesség hintál az ázott deszkáknak

jószagán és fortyog a világ a hirtelen

melegben; tükröző fák közt száll könnyü szellő

s a záporeső már a teli gyökérben él.

És bomlik a hőség s imbolyog! hajlott

füvek közt dudoló fény kisérgeti utját;

talpát feni és csúszkálva elindul,

pára marad itt csak és szövött nyugalom.

Héthatáron túl csillámlik háta fénye már,

elfagyott kőszál aranylik tőle ott s a kemény

éjszaki sark is, - ha eléri, megszőkül tőle

a kényes szivárvány alatt, amott a messzeségben.