HUSZONKILENC ÉV

Ortutay Gyulának

Huszonkilenc év! most csütörtökön

volt egy hete, hogy ennyi lettem;

verset szoktam írni én ilyenkor,

már évek óta verssel ünnepeltem

e szörnyü fordulót, de aznap

nem békitett meg semmisem,

nem maradt meg semmisem vigasznak.

Számoltam és motyogtam hajnalig,

ó jaj, utolsó huszas évem,

húszon ím kilenc s utána ó jaj,

utána: harminc. Mozdul év az éven;

a szív ijedt, régóta kínzom,

már évek óta élek így,

vad bozótban, ártatlan Robinzon,

ki békén tett-vett s közben tudta meg,

nem védi semmi és a házat,

melyet jó magasra épitett fel,

ledöntik s harsogó vadászat

kél ellene s az elbukó nap

vérében ázva gyilkos és

hallgatag vadászok hallgatóznak.

Álmatlanul feküdtem, szédülés

hintáztatott, az égből fáradt

fények hulldogáltak hunyt szememre;

eső jött hirtelen, az éj megáradt,

hüvös vize szobámba lomha

lepkéket vert be s reszketeg

csillagot sodort az ablakomra.

Órákat élő lepke szállt le rám

s időtlen éltü csillag nézett:

mennyi az, amennyit eddig éltem?

huszonkilenc év? hófehér enyészet

dédelget, ringat s úgy emel fel,

mint gyönge pelyhet lassu szél,

lassan és borzalmas kényelemmel.

Fölkeltem, kinn a hajnal tétován

járkált a púpos hegygerincen,

ablakomhoz álltam és kinéztem:

előtted húsz év? tíz? vagy semmi sincsen?

nem mindegy, mondd? - szóltam magamra,

te nem szereztél semmit itt,

drága holmi még nem ült a kamra

hűsén sosem tenálad, semmi rossz

nem él szivedben, mégis űznek,

rák épülget benned, vagy leszúrnak,

nem mindegy, mondd? vagy tán a máglyatűznek

hiányzik majd a költeményed,

ha többé semmit már nem írsz,

mert mi verssé lenne, füttybe téved?

A lepke meghal s lám az égi fény

az vándorol időkön által,

nagy folyók tünődve egyre folynak,

s deltáiknál iszap zsong fodros háttal,

víz álmodik a sűrü ringó

nád közt s fényben föllebeg

a nap felé egy rózsaszín flamingó.