ELÉGIA JUHÁSZ GYULA HALÁLÁRA

Öt évig laktam városodban költő,

s nem láttalak sosem. Négy fal között,

csomós sötétben éltél távol és

nem érdekelt e földi tartomány

s a folyton mást dajkáló diadal;

immár a rémes sár ölében fekszel,

esőtől nedves deszkaszál takar.

Régóta már csak éjjel, ablakodból

néztél az égre és a fellegek

futása ért a szívedig talán;

tudom, hogy évek óta nem beszéltél,

mint hallgató barát, ki megfogadta;

oly némán éltél és szakállasan,

ahogy kegyetlen szárán él a barka.

Tavasz van és a fényes mély Tisza

tovább folyik, s árad tovább a fénytelen

nyomor tanyáidon; nem változott

mióta földbetettek semmisem:

akárha élnél, úgy vonul a felleg

s fehér virágban álló fák felől

az illatok éjente útrakelnek.