EZ VOLNA HÁT...

E ritkán szálló szó, e rémület,

ez volna hát a termő férfikor?

E korban élek, árny az árnyban;

kiáltottam? már nem tudom mikor.

Ó árny az árnyban, csöndben némaság.

Sziszeg a toll, míg sort a sorhoz űz.

Vad versre készülök és rémült csönd kerít.

csak szúnyogoktól zeng a lomha fűz.

Ó mennyi társ, s a fájdalomban

legtöbbje mégis úri vendég;

emlékeim közt fekszem itt hanyatt,

hamar halálra növő növendék.

Bársony sötétség nem vigasztal,

és már nem oldoz fel tüskés harag,

virrasztva várom és reménytelen,

mikor derengenek fel a falak.

Reménytelen napokra vénülök,

a régi villongó költőfiút

konok, nehézkes férfi váltja fel,

akit ziháltat már a régi út.

Ziháltat s a kacér kapaszkodót

új váltja fel, halálos, hős orom,

széljárta sziklaszál felé vivő

vad út, mely túlvisz majd e mély koron.

Már onnan jő a szél és hozza híreit,

fütyölni kezd a fölriadt eresz;

az ifju asszony arcát fény legyinti,

felsírja álmát és már ébredez.

Már ébredez, álmos, szelíd szemén

az éber értelem villan megint,

álmára gondol s készül a vadnál

vadabb világba, míg körültekint.

Körültekint és védő, hűs keze

néhányszor végigröppen arcomon,

elalszom, fáradt szívem szíve mellett,

s szememre fú a jólismert lehellet.