PARTON

Felhőbe alkonyult, sebes sötétség

szállott a parton hullongva végig,

lencsés a víz és alatta sík halak

készülnek lassan elpihenni s máris

sűrü és sötét vizekbe siklanak.

S felhőiből kilép a nap, tört lábát

a hűvös vízbe mártja, szinte loccsan,

fölébred minden újra és az álmos

part fái kormos ingüket ledobják

s pucér szárukra lenge pára szálldos.

Hideg már a víz a napnak, elvonul

és szipogva alszik minden újra el,

tücskök lélekzetén alszik a vidék

s álmában szól: kezük szivükre téve,

szavára fölriadnak az estikék.

Ősz van, - gurul az álomi szó s telek

igérete száll távol hegyek ormán.

Ülök, a nedves szél arcon simogat,

a rendre gondolok s szemem mögött

igáslovak űznek vad kocsisokat.

(A parton hosszú testtel macska izgul,

púpoz, majd eltűnik: a fűben apró

zizzenés emlékszik kis testére még,

álom szökell át most a réten és

alsó karomra s onnan szememre lép.)