VÁLTOZÓ TÁJ

Tócsába lép a szél,

füttyent és tovafut,

hirtelen megfordul

s becsapja a kaput.

A tócsa laposan

pislant s a lusta fák

madaras szájukat

hirtelen kinyitják.

Összevissza zaj lesz,

még a lomb is mormog,

épülnek a porban

porból kicsi tornyok.

Megáll az úton a

mókusbarna barát

és fölötte barnán

egy mókus pattan át.

Aztán figyelmesen

mi mozdult: megmered,

a táj nagy kalapként

hordozza az eget.

Mire újra mozdul,

csaknem minden nyugodt,

bokorba bútt a szél

s aludni készül ott.

Nevetni kész a rét,

mosolygós és kövér,

gyöngén ring ahonnan

asszonyom jődögél.

Meglát, szalad felém

a fű közt és a nap

szétfutó hajába

arany csíkot harap.

Körben egyre tisztul

és folyton csöndesül,

az elkergetett fény

mindenre visszaül

és mi nagy kalapként

hordozta az eget:

fedetlen áll a táj

s felhővel integet.