ALKONYI ELÉGIA

Ó, alkonyoknak könnyü vétkei:

semmittevés és pillanatnyi csönd;

az álmos hegyek fejére lassan

az este ringató folyókat önt.

A nap zaja elúszik messzire,

lépek s mintha suttogásban járnék,

fut macskatalpain a tompa fény,

halvány árnyat szűl a vastag árnyék.

Régi halottaimnak húsa fű,

fű és virág s mindenhol meglelem;

vékony illatukkal álldogálok,

s oly megszokott immár a félelem.

Fodrozó füst az ákácok sora,

a hallgató sötét rájukhajolt,

előgurul és tétován megáll

föltartott ujjamon a lomha hold.

Esti béke, téged köszöntelek,

az úton nehéz napom pora száll;

lassú szívemben ilyenkor lágyan

szenderg a folyton készülő halál.