Tarkómon jobbkezeddel

Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel,

a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el;

hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben.

Tizenkettő felé járt s elöntött már az álom,

oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos,

pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelíden.

Meséled, még nem is volt egészen három óra,

mikor már felriadtam rémülten és felültem,

motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,

a két karom kitártam, mint félelemtől borzas

madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.

Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?

Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,

s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.

S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.

1941 ápr. 6