Januári jelenés

Odakint sík jeget símogat ilyenkor a szél

s havat kuporgat lágyan az égnek fölső polcán;

most hallgatja melegedő fülekkel a polgár,

hogy csipog nála mégis, jófajta kályhai szén.

Zsíros nyakát karolja át a hempergő meleg

s teli fenékkel űli őt vezéri hatalom;

bácsik, nénik s pókok kussolnak lógva a falon

és vigyázzba állnak előtte a régi telek.

De szőr ijed borzasra szép hasán, mert ácsorgó

proli fejebúbjáról didergő bolha pattan

s koppintja szobája falát a kis daganattal,

mit néki kivánt föl így a lenti napramorgó.

Ugrik, hogy mentse méla dolgait, amíg lehet;

kenyeret talál, ráharap és a nyála csepeg,

de fogai közt a kenyér undorral csicsereg,

kiköpi hát: s hízlal az most ím, finom legyeket.

Oda a pihés nyugalom, hogy rágná a kórság,—

sóhajtja és vacakokat fut dugni, hiába!

át a kövér falakon már lassan a szobába

bévonul a tájról az illő, téli komolyság.

1933. január 25.