Az áhitat zsoltáraiból

Gy. F.

I

Kedves, miért is játszom boszorkányos

ékes szavakkal, amikor szomorúbb

vagyok a fűznél, büszkébb a fenyőnél

és szőkébb a vasárnap délelőttnél.

Amikor ősszel, ha haloványan csillog

a napfény, egyszerű szavakkal hódolok

néked és szeretlek, ahogyan csak a fűz

szeretheti a bágyadt folyót.

Szines miseruhát hoznak az alkonyok, hogy

imádkozzak hozzád egyszerű, szomorú

szavakkal, melyek néha bennem születnek

és nem marad utánuk semmi.

Szomorúbb vagyok a parti fűznél

és szép szavakkal szeretlek mégis

pedig te szebb vagy a százszorszépnél

és az egyszerűbbnél is egyszerűbb.

1928. november 14.

II

Mégis csak szavakkal szeretlek,

és te ilyenkor jegenyék

áhítatos magasában fészkelsz, mint

a sajnálkozásnak nagy madarai

és talán megmaradt csókjaid

fűzérét pergeted az ujjaid

között és lehullajtod hozzám.

Egyszerű szavak érnek csak hozzád,

áhítatos jó papi szavak és

az istenek imádkoztató

egyszerűsége fehérlik az

ajkaid között és szemeidben

felhősen kéklik az égnél kékebb

virágoknak ártatlan kékje.

1928. november 16.

III

Hugom is vagy néha, fehér arcú,

vontaranyhaju kedvesem, mikor

szavaink és ajkaink eltévesztik

a szerelem útját és én ilyenkor

szomorú pap-bátyád vagyok

aki már túl van az ölelésen

és szelidszájú kishúgát szereti

benned, akit szeret.

1928. november 20.

VII

Háromszor háromszázhatvanöt napon és

háromszor háromszázhatvanöt éjen

szerettelek és hordtalak vemhes

tétova szememben hunytpilláju misék

után és most sokkal több mint ezer nap

után egy véres könnyel csak kiszakadtál.

Pedig sokkal több mint ezer napon át

érted remegtek az alkonyi fák

és pihés madarak sipogtak ijedten,

hogy ellopom és lerakom őket

a fákról a földre a lábad elé.

Most háromszor háromszáhatvanöt nap

után üres tiszta szemekkel járok,

aranyfüst száll a nagy hegyek felől;

szétfütyülöm a szomorúságom és a

fészkek mélyén bizalmas madarak

várnak rám tátott puha csőrrel mert

hozzájuk térek torkomban ízes

kukacokkal s hogyha vihar jön

fejem meghajtom, rád gondolok és

letakarom őket bús kalapommal.

1929. március 3.

IX

Violák és sok más virágok

nyiltak ki bennem.

Fehér klárisok sápadnak

szememből a csuklód köré

lassan peregnek a kezeiden

és már ujjaid hegyén csillognak

amikor lecsókolom őket

mert az ujjaid csúcsán

kezdődik és végződik az élet.

Mégis oly végtelen

mint esős réteken

mély álmoknak hajnali habja

amikor dallos szemeidben

kinyílnak a ködtarajos rónák

és bomlott hajunkat zászlókként

lengeti a szél.

1929. március 28.

X

Pattanó virágú bogaras réten

megáradt bennem egyszer a jóság:

nyújtott nyitott tenyérrel hívtam

az erdők és mezők madarait

és ők eljöttek cikkázva hozzám

tapsos röpülésel bújtak meg

hajamnak meleg sátra alatt.

Azt hitted akkor hogy csodát látsz

nagyranyílt szemekkel hátráltál

tőlem de én átöleltelek

kibontottam forró aranyhajad

és úgy szóltam a madarakhoz

akik már nem fértek el rajtam:

– Nézzétek ez az én kedvesem

nagyszemű és ezerszer áldott! –

És eljöttek akkor hozzád is ők

széttúrták hajad és hemperegtek.

Akkor ott madaras fejünk alatt

csókunkból is dalok születtek

és a dalokból uj csókos csodák.

1929. március 31.

*

Ajkadon nedvesen csillan a

messze alkonyok álmos fénye,

mert színes sinek doromboló

utján jöttél te vissza szíves

sziveddel – testedben álmos

délutáni sütkérezések

melegét hoztad el nekem és

úgy ömlött el rajtad a jóság

hogy szégyenlem most ajkamnak

remegését mellyel ujra az

ujjaidat csókolom sorra

miközben halottan lehulló

cserebogarak tavaszi síró

búcsúimáját mondogatom.

1929. május 11.

*

Szavakkal játékos

életem mellédkuszik

és átölel virágos

karjaival mint

a kánikula ott

lenn a mezőkön

az örjöngő napot

öleli valami

rettentő csudába!

Testünk csak csillogva

ragyog a fényben

és az útszélről mégis

szemérmetlen szerzetes-

füvek nyújtóznak fel

hogy lássák csókjainkat!

1929. augusztus 21.