Kreskay Imrének [1]

Alig serkentem fel álmos nyoszolámból,

Alig távozott el Morfeus szobámból,

Hogy ismét Muzsáim Pindusra ragadtak,

S egy forrás kut mellett szédelegni hagytak.

Természet reggeli töménnyét áldozta,

A levegő eget párázat futkozta,

Pándion szülöttye kiröpült fészkéből,

Hallom panaszait ágok rejtekéből.

Édes indulattal vigyáztam szavára,

Amidőn tekéntek kutomnak partyára,

Látom Calliopét egy könyvbe merülni

S olkor mosolgással ajakit derülni.

Nyughatatlan lépés ragadott hozzája,

S mihelt jönni látott, e szókra nyilt szája:

“Olvasd Erfortumnak nyájas poetáját,

Melly szépen rajzolja Blömörán mátkáját.”

Megbocsáss barátom, hogy kezembe vettem,

Mert a versszerzésnek vak tüzét érzettem,

De gondold el, miként reszkettek kezeim,

Midőn e versekbe akadtak szemeim:

“Ezen jámbor aggott élte zsengéjében

Bézárta magát egy barlang rejtekében,

Hogy igy kifejtőzvén világ karjaiból,

Részesüljön erkölcs édes javaiból.

Azaz: a sötétben, hogy ne szemlélhessen,

S mivel semmit sem tesz, rosszat ne tehessen.”

Nézd el, hova céloz furcsa verseivel,

Miként fertőzteti Pindust vétkeivel!

Kérlek: ki már uszol Pope mélségében

S gyönyörködöl esze elevenségében,

Fogd iró tolladat s állj ellent mérgének,

Böcsöt tehetsz magyar Muzsák seregének.

Buda, 5. Juliusban. 1778.