Bessenyei Györgynek [1]

Örültem, barátom, sorsán verseimnek,

Kik gyenge szikrái érzékenységimnek,

Midőn levelednek merültem rendiben,

Hol nemes lelkednek vezetsz rejtekiben.

Esméretlen vagyok ugyan személlyemben,

De ha megvizsgálom, mi forog szivemben,

Egy ollyan hathatós érzést tapasztalok,

Mellyel két idegent majd öszvekapcsolok.

Sok, ha nem barátság! ..........

Ugy van; elhitetem ezt bátran magammal.

Ez az az istenség, amely erejével,

Általhat egeket nyájos tegzéjével;

S ugy futkoz tengernek küszködő habjain,

Mint szarvas Diktének égő homokjain.

Nem lát ez akadált idegen mezőkön;

Mint vert uton sétál a bükkös erdőkön.

Nem tud ez hidegnek reszketni faggyától,

Nem izzad a napnak heves sugarától.

Győzhetetlen! csakhogy tárgyához juthasson,

És viszont tüzétől jobban gyulladhasson.

Im, addig is tehát, mig szembe láthotlak,

S mig az hiv barátok nyelvén szóllithatlak,

E kis istenemet küldöm el számodra;

Kérlek, hogy szivessen vedd bé szállásodra!

Pest, 4. November 1778.