Hattyúdal

Rabláncok a földi szenvedések,Melyeket csak a halál szakaszt, Rózsaszálak a gyönyörűségek, Melyeket egy őszi szél hervaszt.

Berzsenyi

Isten veled, te szép világ határa!

Én szebb hazába, jobba távozom;

Hol megtörik a sors nehéz dagálya,

Hol őt örök szerelmbe birhatom!

Isten veled, te nagy világ határa!

Köröd nekem egy néma puszta sír;

Hol az enyészet gyászos éjjelében

Nincs egy virág sorvadt keblének ír.

Hol elhagyatva zúg a messze légbe

Letört szivemnek gyászos éneke,

És énekemnek mindenik szavával,

El-elreped szivem egy érzete.

Hol szent reményink lámpaként ragyognak,

S a lámpa fénye csak halálra hull,

Amíg kiégve végső szikrajával,

Szivünk egére síri éj borúl!

Isten veled te bús világ határa,

Határodon dacol az érzelem!

Mely véghetetlen, mint az ég hatalma:

Mint az élet, túl e földteren.

Az ég szemének kék szinét sugárza,

Isten veled te bús világ határ!

Amott sugárzik a remény világa,

Ott engemet egy édesb sors talál.